Az EU Polgári Védelmi Mechanizmusának (CPM) az uniós tagállamokon kívül hat ország a tagja (Izland, Norvégia, Szerbia, Észak-Macedónia, Montenegró és Törökország). 2001-ben hozták létre, azóta több mint 330 esetben volt szükség a koordinált fellépésre. A CPM lényege, hogy ha egy vészhelyzet meghaladja egy ország reagálási képességét, akkor segítségnyújtást kérhet ezen a mechanizmuson keresztül.

Tulajdonképpen egy kölcsönösségen alapuló együttműködés, ami jól koordinálható abban az esetben, ha valaki csak azt tudja, hogy milyen segítségre van szüksége, de az nem érhető el számára. Az uniós központban ilyenkor gyorsan és hatékonyan lehet a segítséget felkutatni, célzottan eljuttatni a rászorulóknak. Hozzá kell tenni, hogy a segítség nem csak az együttműködésben részes államok számára érhető el.

A mechanizmuson keresztüli segítségkérést követően a Vészhelyzeti Reagálási Koordinációs Központ (ERCC) mozgósítja a segítségnyújtást vagy a szakértelmet. Az ERCC minden nap, 24 órában figyelemmel kíséri az eseményeket, és a nemzeti polgári védelmi hatóságokkal együttműködve biztosítja a sürgősségi támogatást. 

Az előbbiek részeként a Kopernikusz Vészhelyzeti Szolgáltató Szolgálat által készített műholdas térképek szintén támogatják a polgári védelmi műveleteket. A Kopernikusz térinformatikai információkat nyújt, ezek hasznosak az érintett területek körvonalazásához és a katasztrófa-elhárítási műveletek megtervezéséhez. 

A világ bármely országa, de az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és annak ügynökségei vagy egy releváns nemzetközi szervezet is fordulhat segítségért az EU polgári védelmi mechanizmusához. A mechanizmus életbe lépett már az ebolajárvány esetében Nyugat-Afrikában (2014) és a Kongói Demokratikus Köztársaságban (2018), valamint a közelmúltban az Idai trópusi ciklon pusztításakor Mozambikban (2019), az albániai földrengés (2019) és a svédországi (2018), bolíviai (2019) vagy görögországi (2019) erdőtüzek esetében.

A koronavírus átértelmezte a segítségnyújtást

A Polgári Védelmi Mechanizmusnak nagy kihívást jelent a koronavírus-járvány. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy egy államnak, vagy egy régiónak van szüksége összehangolt segítségre, hanem arról, hogy mindegyik tagállam kétségbeesetten próbált a saját helyzetén javítani, készleteket keres az egyébként kiürült európai piacon, vagy a saját gyártását igyekszik felfejleszteni. De akár maszkokról, akár tesztekről, akár lélegeztetőgépekről vagy gyógyszerekről, sőt, orvosi, ápolói személyzetről van szó, az igények messze meghaladják a lehetőségeket.

Minden adat a koronavírusról, naprakészen, térképekkel, grafikonokkal.

Az uniós koordinációnak elvileg ott lenne jelentősége, hogy az egyes tagállamokban a járványgörbe laposodásával, vagy éppen meredek emelkedésével összhangban készleteket juttassanak oda, ahova éppen kell. Ezt azonban lényegesen megnehezíti az, hogy senki sem szívesen válik meg a nehezen megszerzett eszközöktől, és nemhogy továbbadnák azokat, inkább újabb készleteket szereznek be Kínából.

Ebben a helyzetben leginkább kommunikációs haszna volt annak, amikor ezen mechanizmus alapján román és norvég orvosi teamek mentek Olaszországba, Ausztria pedig 3000 liter fertőtlenítőszert küldött ugyanoda. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke többször is beszélt arról, hogy oda kell irányítani a segítséget, ahol éppen akkor leginkább kell, sőt, arra is kérte a tagállamokat, hogy ne halmozzanak fel készleteket gyógyszerekből, korlátozzák az online vásárlást és ne rendeljenek el kiviteli tilalmat.

Magyarország két alkalommal is ezzel ellentétesen döntött. Először a klorokinra és származékaira (amellyel kapcsolatosan vakcina-vizsgálatok is zajlanak), majd később antibiotikumokra, fájdalomcsillapítokra és altatókra vonatkozóan rendeltek el kiviteli tilalmat.

Szolidaritási járatok

A Vészhelyzeti Koordinációs Központ működésének azonban van egy sajátos területe, amely minden bizonnyal történelme legnagyobb vállalkozását hajtja végre az EU-n kívüli európaiak hazatelepítésével. Ennek a rendszere viszonylag egyszerű. Valamelyik állam elhatározza, hogy indít egy gépet egy unión kívüli országból saját területére, ahonnan egyébként nehézkessé, vagy lehetetlenné vált a visszajutás. Az adott állam a gép egy részében – ideális esetben az utasok felét kell ez alatt érteni – saját állampolgárait helyezi el, a maradék helyekre pedig minél több uniós ország polgárait kell elhelyezni, hogy a szolidaritás minél teljesebb körben érvényesüljön.

Egy ilyen járatnak az üzemeltetési költségeinek 75 százalékát az európai unió kifizeti az adott államnak.

Egy-egy ilyen járat megszervezésére sokszor csak egy-két nap volt, ezért elképzelhető, mekkora koordinációs munkát jelentett mindez. És nemcsak egy-két repülőről volt szó, hanem május 8-ig összesen 269 ilyen járat indult, több mint 66 ezer emberrel.

Összegyűjtöttük valamennyi járat lényeges adatsorát az Európai Bizottság információi alapján, így pontos kimutatásokhoz juthattunk arról, hogy mely országok, mikor és hány járatot indítottak, hogyan nézett ki nemzetiségek szerint az utasok létszáma, beleértve azt is, ha nem uniós polgárok is voltak a gépeken. Jól látszik az is, hogy mely országok vették igénybe elsősorban ezt a lehetőséget, hogy melyek voltak a kiindulási pontok, vagy hogy kik azok, akiknek saját országa ugyan nem szervezett járatot, mégis sokan „kéredzkedtek fel” egy-egy induló gépre.

A legelső repülőgépet Franciaország indította el január 31-én – nem meglepő módon a járvány kiindulási pontjából, a kínai Vuhanból, 180 emberrel a fedélzetén. Két nappal később még egy francia járat jött Vuhanból, ezen már magyarok is voltak: heten hagyták el a karanténba zárt várost.

Összesen 18 EU-s tagállam (Írország, Portugália, Spanyolország, Luxemburg, Belgium, Franciaország, Németország, Litvánia, Csehország,  Svédország, Lettország, Olaszország, Finnország, Ausztria, Dánia, Magyarország, Hollandia és Szlovákia) indított gépeket. A legtöbb járatot a németek szervezték, ezidáig 156-ot, a franciák 25-öt, a spanyolok 15-öt, meglepően sokat a csehek (13), a belgák (13) és az osztrákok (10) is. Értelemszerűen a német polgárok tértek vissza így a legnagyobb mértékben, több mint 32 ezer emberről beszélünk, őket követik a franciák közel hatezer fővel.

A magyarok közül 452-en éltek ezzel a lehetőséggel, ezzel nagyjából a középmezőnyben vagyunk.

Az utazások szervezése során megfigyelhetők voltak logikus összefüggések, például a hollandok csak öt járatot indítottak ezen együttműködés keretében, de a belga vagy német gépeket használták, mint ahogy például a magyarok és a szlovákok általában cseh járatokkal érkeztek Prágába, majd onnan lényegesen egyszerűbben hazajuthattak.

A legtöbben keleti irányból, Indiából, Indonéziából, Malajziából szerettek volna minél hamarabb visszatérni, ugyancsak sok repülő érkezett Afrika déli részéből, Namíbiából és Dél-Amerikából, Peruból. Voltak valóságos légihidak is: Németország március végén Indonéziából, Denpasarból öt, ugyanebben az időszakban a namíbiai Windhoekből pedig hét járatot indított útnak. Április 3. és 11. között Új-Zélandról, Aucklandből és Christchurchből kilenc-kilenc, március 22. és április 6. között pedig Costa Ricából szintén kilenc német gép indult Európa felé.

A magyar út

Janez Lenarčič, az EU válságkezelésért felelős biztosa március 31-én levelet küldött az összes tagállamnak, ebben emlékeztette őket arra, hogy változatlanul él ez a lehetőség, és kérte a kormányokat, hogy éljenek vele. Ebben az időszakban volt egy nyilatkozatháború Magyarországon a kormány és az ellenzék között, kormányoldalról tartotta magát az az állítás, az EU-tól nem érkezik semmiféle segítség a járvány és hatásai elleni küzdelemben, az ellenzék pedig többek között ezt a mechanizmust emlegette, mint egy kézzel fogható lehetőséget, amit csak igényelni kellene. 

Az ellenzék szerint Magyarország kap EU-s pénzt a koronavírus elleni védekezésre. A kormány szerint ez hazugság. Utánajártunk, ki miért mondja, amit. A valóság, mint általában, bonyolultabb, mint a szlogenek.

Szijjártó Péter külügyminiszter április 3-án egy online sajtótájékoztatón a következőképpen emlékezett meg a Lenarčič-levélről:

Ennek a hétnek az elején kaptunk levelet arról, hogy Brüsszel valamiféle támogatási mechanizmust léptet életbe, dehát az európai országok döntő többsége már majdnem egy hónapja hozza haza az állampolgárait a világ különböző pontjairól, így vagyunk ezzel mi is, tehát némiképpen megkésett ez a koordinációs kísérlet.

Három nappal később, április 6-án egy Facebook-bejegyzésben már kissé más tartalommal, de hasonló éllel kommentált Szijjártó Péter, amikor ezt írta:

Március 31-én érkezett meg az Európai Unió katasztrófahelyzetekkel foglalkozó biztosának az a levele, amelyben arról tájékoztatott, hogy nagyon komoly feltételek mellett akár még költségtérítés is igénybe vehető a hazajutás során. Tehát egy hónapra volt szüksége az Európai Bizottságnak ahhoz, hogy kapcsoljanak: sok száz európai uniós állampolgár ragadt külföldön, és várja a segítséget a hazajutásban.

Szijjártó Péter mondandójából úgy tűnik, mintha a külügyminiszter szerint ez valamiféle új próbálkozás lett volna, holott az EU erre már korábban is biztosított lehetőséget (amint láttuk, január végétől közlekednek ezek a gépek), arról nem is beszélve, hogy a Polgári Védelmi Mechanizmus közel húsz éves. A „nagyon komoly feltételek” pedig annyit takarnak, hogy más országok polgárait is haza kellett volna hozni, mint ahogy mások hoztak haza magyarokat.

Összesen nyolc magyarnak segített hazajutni a magyar állam, gépük az esti órákban landol, erősítette meg az Indexnek a külügy. A válogatott futballista Dzsudzsáknak van diplomata-útlevele, ezt még korábban kapta.

és elsősorban a Wizzair gépeivel vagy különjáratokkal hozott haza több ezer magyar állampolgárt anélkül, hogy az EU-s térítési lehetőséget igénybe vette volna. Ehhez természetesen az is szükséges lett volna, hogy más államok polgárai is utazzanak a gépeken. Különgéppel, diplomataútlevéllel utazott Magyarországra például a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs is.

Április 17-én aztán megtört a jég, a bírálatok ellenére magyarország is csatlakozott a programhoz.

Kambodzsa fővárosából, Phnom Penből indított egy járatot a magyar kormány, amire aztán benyújtotta költségszámláját Brüsszelnek. Ez a repülőút azonban több mint érdekes volt. Általában ezek a járatok hagyományos, nagy utasszállító gépek, több száz fővel a fedélzeten. A magyar gépen azonban összesen tíz utas ült: öt magyar, négy szlovén és egy szlovák.

Május 7-én is landolt egy Wizzair gép, amely  New Yorkból, Miamiból, Torontóból és Reykjavíkból hozott magyar, és más közép-európai utasokat. Minderről Szijjártó Péter Facebook-oldaláról lehetett tájékozódni, ahol a külügyminiszter azt mondta, hogy 

a közép-európai együttműködés keretében hazahoztunk huszonegy szlovák, négy cseh, négy szlovén és két osztrák állampolgárt is.

Ez a járat is megjelent az uniós összesítésben, vagyis ez nem pusztán közép-európai, hanem egy európai uniós együttműködés volt, ahol a költségek háromnegyedét az EU fizeti. (A gépen egyébként volt egy amerikai állampolgár is.)

Az előbbi példáktól eltekintve az EU-s légihíd helyett Magyarország inkább a kétoldalú megegyezéseket részesíti előnyben. Erre a sok közül az egyik példa a Maliban szolgáló magyar katonai kontingens nagy részének hazatérése volt.

Április 15-én hajnalban a Brüsszel melletti katonai repülőtéren landolt a belga légierő gépe, rajta 15 magyar katonával, valamint három magyar civillel. Összesen 14 ország 87 állampolgára volt a gépen, belgák, amerikaiak, németek, spanyolok és szlovénok is. A magyarokat Kovács Tamás Iván nagykövet üdvözölte, és köszönetet mondott a belga kormány segítségéért.